Megvan az érzés, amikor ráeszmélsz, hogy nincs meg a telefonod? Amikor indulás után tapogatod a zsebeidet, vagy kutatod a táskádat? Na, ezt soha nem éreztem a táborainkban.
Vezetőként azért volt, hogy a szülőkkel való kapcsolattartás miatt nem tudtam mellőzni, de egyébként ott hevert valahol a táskám alján, és eszembe sem jutott hazaindulásig. SzámomraMegvan az érzés, amikor ráeszmélsz, hogy nincs meg a telefonod? Amikor indulás után tapogatod a zsebeidet, vagy kutatod a táskádat? Na, ezt soha nem éreztem a táborainkban.
Vezetőként azért volt, hogy a szülőkkel való kapcsolattartás miatt nem tudtam mellőzni, de egyébként ott hevert valahol a táskám alján, és eszembe sem jutott hazaindulásig. Számomra a táborunk ebben a tekintetben is egy olyan sziget minden évben, ahová megkönnyebbülés megérkezni, és szomorúság fog el, amikor visszaérkezem a hétköznapokba. Mert a táborunk stimulál – most is, felnőttként, és határozottan élnek bennem azok az élmények is, ami miatt szerelembe estem a Tappanccsal.
Versengő személyiség vagyok. Így nem csoda, hogy motivált a rendrakási verseny: minden étkezés után izgatottan vártam, ma mennyi pontot szerzett a sátrunk. Vajon elégedett lesz a kancellár a hajtogatással? Fú, ki hagyta kint a cipőjét a sátor közepén? Ja, hogy én voltam? Hoppá… Persze sátorvezetőként aztán máshogy néztem ezekre. Fontosabb lett, hogy mindenki élménnyel menjen haza. Ezért mindig megtaláltál a csapatom mellett. Kidobó, frizbi, vagy indiaca? Én ott szurkoltam. Egész napos akadályverseny? Már láttam, hogy kit visel meg a túra, kibe kell lelket önteni. Strand? Ha kellett, egy órán át dobáltam a medencébe, aki kérte.
Nekem az is új volt, ahogyan a táborunk a hithez közelebb vitt. Az első bibliaóra előtt nem is hallottam saját szavakkal imádkozni senkit. Nem tudtam, hogy az emberek a templomon kívül is beszélgetnek Istenről. És az énekek, meg a gitár hangja… A szívemben mindig lesz ennek egy titkos, féltve őrzött kis sarok.
A szerepjáték pedig teljesen elvarázsolt. Esténként tényleg lovagokat láttam. Nem Gerit, Tomit vagy Bulcsút, hanem Eger várurát, von Stolzenfels őrgrófot, és von Schulterbreite birodalmi lovagot. Láttam magam, ahogy apród, nemesapród, majd pajzshordozó leszek. Nemesi névvel, junkerként pedig már azt is tudtam, amit csak a bátorságpróbán élhetsz át, amiről az apródokkal nem is beszélhettem. Kiérdemesült társaságba kerültem. És azt is láttam, hogy ha így folytatom, előbb-utóbb talán még lovag is lehet belőlem… Nehezen adható át az élmény, ami engem annyira megragadott, és ami miatt visszatérek évről évre. Megér egy próbát.
Maradok Tisztelettel: Barna von Szolnok, Nándorfehérvár várgrófja, Szerém vármegye őrgrófja, a király birodalmi lovagja
